Az elmúlt három évben volt szerencsém egy-egy nyári hónapot Berlinben eltölteni, és az arrafelé ritkaságszámba menő napsütés mellett a város néhány reklámügynökségének vendégszeretetét is kiélvezni. Az alábbi írásmű az idők folyamán leszűrt tapasztalataimat és tanácsaimat összegzi.

Berlint sokan azért szeretik, mert egy kreatív, nyitott, liberális, játékos és kozmopolita hely, mely folyamatosan a megújulást, az innovatív utakat keresi. Szerencsére mindez elmondható a német főváros kommunikációs palettájáról is.

Való igaz, a nagy nemzetközi ügynökséghálózatok német kirendeltségei klasszikusan kissé „odébb” (például Frankfurtban) tömörülnek – ezáltal viszont Berlinben nagyobb játéktér jut a kicsiknek. Ezek a kis ügynökségek pedig – és ezt tapasztalataim alapján is megerősíthetem – pont ugyanolyan, ha nem éppen még több kurázsival dobják be magukat a munkába, mint a nagyok.

Azaz, első tanulság: senki se féljen attól, hogy akár csupán néhány fős céghez adja be pályázatát. Ilyen környezetben talán még több kreatív feladatot is kaphat az ember, alaposabban ismerheti ki a munka minden mozzanatát, és több kulisszatitkot sajátíthat el, mint az óriások hierarchia-labirintusában. Ötletekben és alkotó szellemben a kicsiknél sincs hiány, a nemzeti sajátosságnak beillő precizitás és igényesség pedig garancia arra, hogy színvonalas és ötletes munkák kerüljenek ki a kezeik alól. (Akár színvonalasabbak is, mint a nagyobb hazai ügynökségek átlagproduktumai, igaz, ez főképp egyes hazai kliensek sara.)

Megbízatások akadnak bőven arrafelé, a helyi kisvállalkozásoktól kezdve (legutóbbi gyakornoki helyemen – „Glow” – például prémium fehérnemű üzleteknek dolgoztunk sokat) egészen a nagy halakig bezárólag. Az sem ritka, hogy egy-egy tízfős brigád olyan alkalmi feladatokat csaklizzon el, mint mondjuk az Adidas vagy a Mini Cooper promóciói. (Lásd például egy korábbi gyakornoki helyem, „FTWild” korábbi munkáit.)

Persze a „Praktikum” német földön sem feltétlen fenékig tejfel, és könnyű kifogni csalódást keltő cégeket is. (Ilyenkor a legjobb megoldás valószínűleg a kalap, kabát elv. Nincs rosszabb, mint egy-két hónap agyhalálszerű szenvedés egy számítógép-monitort bámulva, különösen akkor, mikor odakint hétágra süt a júliusi nap. Tapasztalatból beszélek.)

Ettől függetlenül a berlini gyakornokok élete általában izgalmas, a meggazdagodásnak azonban vannak könnyebb és gyorsabb útjai is, annyi szent. Sajnos elmondható, hogy bár a cégek rendkívül nyitottak gyakornok-fogadásra, anyagilag kevéssé kompenzálják a befektetett – teljes – munkaidőt. („Dolgozz azért, mert élvezed a munkát, jawohl!?”J) A legtöbb német egyetem hallgatói az előírásoknak megfelelően 3-6 hónap gyakorlatra kényszerülnek rá, és német szemmel nézve nincsenek túlfizetve érte.

Igaz, ez mintegy havi 300-350 eurót jelent a jobb helyeken. Még jobb helyeken akár négyszázat is, főleg, ha olyan „hasznos” mesterségeket tanulsz, mint grafikus vagy webdizájner. Ha viszont kibulizod magadnak a különleges bánásmódot vagy a pár hetes gyorstalpaló gyakorlatot, számolj azzal a ténnyel, hogy nem nagyon fognak felajánlani juttatást érte – különösen, ha korábban elhúztad előttük az „ohne Entgelt” mézesmadzagot csalétek gyanánt. Személyes benyomásom, hogy minél jobb a munka, annál kevesebb a felajánlott pénz…Persze az ember tényleg inkább örülhet, hogy külföldön szerezhet tapasztalatokat, főképp, ha sikerül alternatív finanszírozási forrást találnia hozzá, vagy le tudja szorítani a megélhetési költségeit (ami mellesleg Berlinben nem vagy nem sokkal magasabb a mai pesti viszonyoknál).

Hirdetni ugyan hirdetnek helyeket egyes cégek nyilvános fórumokon is – lásd Praktikum.de – ám érthető módon nem feltétlen érdemes ezekre bazírozva megküzdeni a német anyanyelvű riválisok hordáival. Érdemesebb az árral szemben úszni, és kulcsszavak alapján összegúglizni magadnak egy potenciális listát, vagy online címjegyzékekben keresgélni. Ezt követően idejében el kell kezdeni szívhez szóló e-mailekkel bombázni a kiszemelteket. Nem egyszer; többször is. Kint is ugyanúgy érvényes, hogy ha harminc cégből eleinte mondjuk öt visszajelez valamit, az ember már boldog lehet. Igaz, nekem pár hónap elteltével gyakran érkeztek be még kósza (pozitív) visszajelzések; igaz, addigra a kocka már rég el volt vetve. Ja, és a leggyorsabb válaszok általában nemlegesek. De hát ehhez már hozzászokhatott a rutinos munkavállaló.

Persze még ha pozitív visszajelzést is kapunk, kezdésnek általában face to face bemutatkozó interjúra hívják az embert. Mivel hogy Berlinbe egy-egy felvételi beszélgetés miatt kiruccanni igen költséges orosz rulett játékot jelenthet nekünk, magyar diákoknak, megéri felvetni és erőltetni a telefonos interjú opciót szívszaggató sorsunkra, időbeosztásunkra és anyagi helyzetünkre hivatkozva.

Azért ettől az opciótól sem kell nagyon megijedni. Általában igen rendesen viselkednek a telefonban a potenciális munkáltatók, és az akcentusunkat vagy az egyéb nyelvi—nemzeti kérdéseket érintő poénokat is megspórolják nekünk. (Igaz, fel kell készülnünk rá, hogy leendő munkatársainktól nagy eséllyel hallhatunk majd sajátos német humorú, viccesnek szánt, jó szándékú megjegyzéseket magyar mivoltunkat illetően. Az ő képzeletükben általában még a balatoni üdülőtelepek és hortobágyi puszták világa él, az NDK-s idők hozományaként.)

Puszta e-mail váltások és telefonbeszélgetések során persze nehéz hű benyomást nyerni egy cégről magáról, az irodáról, a munkatársakról, a szervezeti kultúráról és így tovább. Sajnos ez a zsákbamacska jelleg nehezen hidalható át, de a helyszínen még mindig jöhet a megszoksz vagy megszöksz taktika. Általában azért jól alakulnak a dolgok, és eddig nem sokszor találkoztam olyan céggel, aki ne lett volna relatíve korrekt és szívélyes. Pontosabban, a pökhendieket gyakran már a kommunikációs fázisban ki lehet szűrni.

Összességében, pluszmunkára általában mindig szükség van a német ügynökségeknél, de ha nincs is, akkor is nyitottak szoktak lenni rá, ha a jelölt kellőképp lelkes és kitartó. Úgyhogy csak bátran, harcra fel, kellő elszántsággal igenis sikerrel vehető be a német főváros.